Múlt héten még azon játszottunk el, mi lenne velünk kőolaj nélkül. Most jöjjön a másik véglet: mi van, ha túl sok van belőle és már nem csak használjuk, hanem bennünk, velünk együtt dolgozik.

Előzmények: ez a blog egy visszaszámlálás az első szoborkiállításomig. Témája az olajfák, amik olajat termelnek. Hihetetlen, de igaz: kőolaj a termésük. Hetente hozok egy új szobor darabot, a képes történet Instagramon fut.

Kőolajbőség esetén az emberiség nem “átáll”, hanem ráépül. Először csak megkönnyítené a dolgokat: olcsóbb energia, gyorsabb logisztika, olcsóbb anyagok. Aztán egy ponton már nem a kőolaj szolgál minket, hanem mi igazítjuk hozzá a valóságot. Mert ha valami korlátlan, akkor a fantázia nem fékez, hanem elszabadul. Így a kőolajból a végén nem termékeket gyártunk, hanem viselkedést.

Viszont először képzeljük el a bolygót úgy, mintha “fekete tengerek” lennének rajta: a felszínen olaj habosodik, lassan forog, mint egy sűrű leves. A partvonal nem homokos, hanem ragacsos, fényes és sötét. A felhők alacsonyan lógnak: nem fehérek, hanem olajpára és korom keveréke, amiből néha olajeső esik, lassú, nehéz cseppekben.

A szárazföldek foltjai zöldek lennének, de nem “természet-zöldek”, hanem labor-zöldek: túl élénk, túl szabályos és mesterséges. Itt-ott természetesen megjelennek az olajfák: fekete, csomós “feltörések”, mintha a Földnek lennének sebhelyei, amik növénynek álcázzák magukat. A horizonton olajkitörések, mint távoli vulkánok, csak láva helyett fényes feketeség.

A kőolaj ebben a világban nem “felfedezés”, hanem kontinenseket meghatározó tulajdonság. Már az emberiség kezdetétől lettek volna olajos kontinensek, ahol a felszín alatt sosem volt csend és voltak olaj-nélküli régiók, ahol a talaj ugyanúgy remegett néha, csak sosem jött fel semmi.

Az első nagyobb különbség az emberi felépítés lett volna. Az olajos zónákban az emberek szervezete lassan alkalmazkodott a folyamatos szennyezéshez és a bőrkontaktushoz. A bőrük vastagabb lett, kevésbé “száraz”, inkább zsírosan védő, mintha a saját testük is egy vékony, természetes védőfilmet termelne. A hajuk ritkább, tömörebb szálú, könnyebben “lepergető” lett, de legyenek inkább kopaszok. A szemük pedig érzékenyebb a fényre, mert a csillogó feketeségben a nap nem napfény, hanem vakítás. A végtagok hosszabbak és rugalmasabbak lettek: nem a futás miatt, hanem mert az olajos felszínen a mozgás egy állandó csúszás-korrekció. A térd és a boka úgy viselkedik, mint egy túlélő mechanika: kevesebb elegancia, több tapadás. Járhatnánk négykézláb vagy csúszkálhatnánk a hátunkon.

Az olaj-nélküli kontinenseken más irányba tolta a testet a fejlődés. Ott a bőr “szomjazik”, a por mindenbe beül, ezért a légutak és a nyálkahártyák erősebbek, a tüdő teherbíróbb. A kéz finomabb és “szárazabb” marad.

Beindulhatna az export a két rész között:

• Olajhab, ami nem szappan, hanem sterilizáló réteg. Lefújod a konyhapultra, megköt és egy gumis, fekete filmréteget húz rá.

• Olajüveg, átlátszó, de nem fényből van, hanem csillogásból. Bentről nézve tiszta, kintről nézve sötét.

• Olajszövetből ruházat, ami nem ázik át soha. Aki ebben jár, az védve van mindentől, kivéve attól, hogy közben szépen lassan elfelejti, milyen volt “szárazon” élni.

• Olajmemória. A kőolaj alatti nyomás, a rétegek és a szerves maradványok lenyomata.

• Ha mindenhez kőolajat használnánk, akkor mindenhez kőolaj is kell. A lakásokban “karbantartó tálca” van a bejáratnál, mint a cipőnek a sárfogó, csak itt a cél az, hogy ne hordd be a csillogó feketeséget. Az emberek kézfogása rövidebb lenne, mert a tisztaság nem higiénia, hanem státusz: ki mennyire tudja nem olajozni magát.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ezt a hetet: nem az a baj, hogy függünk az olajtól, hanem hogy már el sem tudjuk képzelni, milyen lenne nélküle.